Világjáró Henianyu 3.

Tudjátok mit csinálok most? Kinn ülök a teraszomon, ami elött végeláthatatlan mezők, büszkén magasodó hegyek, nagyon mély völgyek terülnek el, olyan érzés, mintha színházban ülnék egy páholyban, a látvány pedig megfizethetetlen.

Tortellinit eszem és nézem, ahogy a tarka-barka pillangók elszálldosnak az orrom előtt. Este a sok denevér repdes, olyankor inkább nem szívesen ülök kinn.

Egy nagy betonépület alsó részén kaptam kis studió-lakást. Teakonyha, fürdő óriási káddal, egy nagy szoba és a kilátásom, ami kárpótol azért a néhány hiányosságért a lakásban, mint például, hogy nincs szekrényem és a holmim még a bőröndömben van, de kit érdekel, ha ezt láthatom minden nap! (szekrényem a jövő hónapban lesz, ezzel egy dolog kipipálva.)

Várom a naplementémet. Addig is elnézem, ahogy a néhány tíz méterre tőlem levő szakadékból, fel-felbukkan egy felvonó kabinja és lassan emelkedik a hegytetőig.
Lenn a mélyben egy kőfejtő bánya található, áramot állítanak elő, szerény véleményem szerint, a sok árammal kapcsolatos kütyű nyomán. Nem nagyon értek ehhez, de valószínüleg. A szakadék régebben folyó meder lehetett, le sem mertem nézni, annyira mély, még nekem is. Mostanra kiszáradt és kitermelik a kőzetet áramfejlesztésre.
Néhány napja robbantottak, beleremegett az összes hegy a környéken, én is majdnem leestem a székemről. Nagyon hangos volt.

Találtam négy levelű lóherét is, pontosan elöttem, a réten. Gyorsan lepréselem, meg kell örökítenem az utókornak, ritkán találtam ilyet, azt is gyermekkoromban talán utoljára.

Láttatok már vadászó öjvet szintén páholyból nézve, mert pont most lehetek részese ennek a csodás látványnak. Száll a levegőben és fenn marad, mint aki súlytalan, szabad, majd hírtelen lecsap áldozatára, egy mezei egérke lehetett, a szerencsétlen.

Elbújt a nap, azért ilyenkor hideg van már. Gyere vissza kérlek, még szeretném végignézni, ahogy eltűnsz a hegyek mögött, hogy holnap újra találkozzunk és rám ragyoghass.

Ahogy elnézem az elém táruló végtelent, látom, ahogy átküzdi magát a nap a felhőkön, úgy világítja meg részekről részekre a mezőket, a hegyeket, falukat, lassan visszakapom én is. Addig a seregélyeket hallgatom a szomszédos faüzem tetejéről, épp hívják haza társaikat. Szépen összegyűltek már. Esteledik, de a naplementémet akkor is megvárom, nem fog cserbenhagyni, tudom.

Ahogy a nap lebukik a hegy háta mögött, úgy kezdenek a felhők is alászállni, hogy betakarják a falut, a környéket, mint pihe-puha dunyhák, szép álmokat ígérve.