Világjáró Henianyu 4.

Ma meghódítottam egy hegyet és egészen 2000 m-ig mentem, lett volna tovább is út, de kezdtek gyűlni a felhők, így visszafordultam. Legközelebb végigmegyek, ameddig csak lehet.
Megindítóan szép helyeken jártam, rajtam kívül viszont arra senki, érdekesnek is találtam. Hová kirándulnak az emberek? Igaz, rengetek helyre lehet menni, de nekem ez az útvonal kíválóan megfelelt.
Megnéztem először, hol van a pályaudvar, aztán mentem tovább, és egyszerre már elhagytam a házakat, és kezdett ritkulni is a levegő. Na, akkor már tudtam, hogy magasan vagyok. A falu, ahol lakom, az sincs éppen lenn, alacsonyan, 1600-on van, én még rátettem egy lapáttal, és gyönyörű látvány tárult elém. Régi, elhagyott istállók, amiket nyáron, amikor felviszik a teheneket, még használnak is, mostanra már kiürültek. Patakocskák mindenütt, zöld és tiszta levegő.
Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok.

Világjáró Henianyu 3.

Tudjátok mit csinálok most? Kinn ülök a teraszomon, ami elött végeláthatatlan mezők, büszkén magasodó hegyek, nagyon mély völgyek terülnek el, olyan érzés, mintha színházban ülnék egy páholyban, a látvány pedig megfizethetetlen.

Tortellinit eszem és nézem, ahogy a tarka-barka pillangók elszálldosnak az orrom előtt. Este a sok denevér repdes, olyankor inkább nem szívesen ülök kinn.

Egy nagy betonépület alsó részén kaptam kis studió-lakást. Teakonyha, fürdő óriási káddal, egy nagy szoba és a kilátásom, ami kárpótol azért a néhány hiányosságért a lakásban, mint például, hogy nincs szekrényem és a holmim még a bőröndömben van, de kit érdekel, ha ezt láthatom minden nap! (szekrényem a jövő hónapban lesz, ezzel egy dolog kipipálva.)

Várom a naplementémet. Addig is elnézem, ahogy a néhány tíz méterre tőlem levő szakadékból, fel-felbukkan egy felvonó kabinja és lassan emelkedik a hegytetőig.
Lenn a mélyben egy kőfejtő bánya található, áramot állítanak elő, szerény véleményem szerint, a sok árammal kapcsolatos kütyű nyomán. Nem nagyon értek ehhez, de valószínüleg. A szakadék régebben folyó meder lehetett, le sem mertem nézni, annyira mély, még nekem is. Mostanra kiszáradt és kitermelik a kőzetet áramfejlesztésre.
Néhány napja robbantottak, beleremegett az összes hegy a környéken, én is majdnem leestem a székemről. Nagyon hangos volt.

Találtam négy levelű lóherét is, pontosan elöttem, a réten. Gyorsan lepréselem, meg kell örökítenem az utókornak, ritkán találtam ilyet, azt is gyermekkoromban talán utoljára.

Láttatok már vadászó öjvet szintén páholyból nézve, mert pont most lehetek részese ennek a csodás látványnak. Száll a levegőben és fenn marad, mint aki súlytalan, szabad, majd hírtelen lecsap áldozatára, egy mezei egérke lehetett, a szerencsétlen.

Elbújt a nap, azért ilyenkor hideg van már. Gyere vissza kérlek, még szeretném végignézni, ahogy eltűnsz a hegyek mögött, hogy holnap újra találkozzunk és rám ragyoghass.

Ahogy elnézem az elém táruló végtelent, látom, ahogy átküzdi magát a nap a felhőkön, úgy világítja meg részekről részekre a mezőket, a hegyeket, falukat, lassan visszakapom én is. Addig a seregélyeket hallgatom a szomszédos faüzem tetejéről, épp hívják haza társaikat. Szépen összegyűltek már. Esteledik, de a naplementémet akkor is megvárom, nem fog cserbenhagyni, tudom.

Ahogy a nap lebukik a hegy háta mögött, úgy kezdenek a felhők is alászállni, hogy betakarják a falut, a környéket, mint pihe-puha dunyhák, szép álmokat ígérve.

Világjáró Henianyu 2.

Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy lehet ennyi különbség ember és ember között, ország és ország között mentalitásban, emberségben.
Csodálatos embereket ismerek meg, ott ahol dolgozom, a faluban, nem is értem. Mivel érdemeltem ki ezt a sok jóságot?
Nem kapok más egyebet, mosolyt, segítőkészséget, úgy bánnak velem, mint egy normális ottanival, vagy külföldivel, egyformán kedvesen. És ez nem csak a kezdeti állapot. Nem játszák meg magukat, hogy aztán pár hét után már úgy bánjanak veled, mint egy kutyával, akit ki akarnak verni az utcára. Ez az osztrákokra jellemző kétszínűség. Persze vannak kivételek, de velük még nem találkoztam. Megfogadtam, soha többé nem fogok ott dolgozni.

A munkámat imádom, végre. Már nem félek annyira a komputerektől, a pénztől, igaz, azzal még vannak gondjaim, de szerencsére a vendégek is segítenek, ha elakadok.
A Főnököm, aki a "sütimester", én így hívom, mert rengeteg sütemény, torta, praliné fut a neve alatt most már világszerte, fura ember, még nem sikerült megfejtenem.
Sokat nem látom igaz, de azt már tudom, hogy szeret mindenbe belevágni, és végig is viszi, így vagy úgy.
A Főnöknőm pedig egy angyal. De szó szerint. Nem sokkal lehet idősebb nálam, de nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Vidám, kicsit szórakozott, elhagy dolgokat, feledékeny, nagyon félős, mintha én lennék jó pár évvel ezelőttről, de ímádnivaló. Szeretek vele dolgozni, mindig ott van, ha segítség kell.
Ma elvitt magával délután kirándulni. Szabadnapom volt, épp azon gondolkodtam, mit csináljak a sok szabadidőmmel, még nem látszott igazán, jó idő lesz-e, a felhők nagyon lenn voltak, szinte sétálni lehetett bennük. Aztán felhívott, lenne-e kedvem vele tartani délután. Hát persze, hogy volt.
Először ellátogattunk egy nagy kolostorba, ami gimnázium is, gyönyörű látványban volt részem. Csodálatos freskók a plafonon, tele arannyal az oltár, ennyit még nem láttam sehol sem otthon, az orgona valami hihetetlen szép...leírhatatlan. A kis Mária-kápolnában gyertyát gyújtottunk. A fal telis tele van köszönet festményekkel, a családok csináltatták, ahol segített valahogy Mária a rossz időkben. Kár, hogy nem lehetett fényképezni, annyira megindító volt a sok kis fára készült festmény, hol azért imádkozva, hogy lehessen még gyermekük a sok halva születés után, és sikerült, hol egy beteg gyermekért, aki leesett a lépcsőn és meggyógyult, vagy elsodorta a családot a tengerben a vihar és épségben hazaértek....igazán megható volt ezeket látni. Az ablakokon gyönyörű üvegfestés, imádom. Tudva levő, én is gyakorlom, ez valami hihetetlen szépséges volt, ahogy átjárta a fény.
Dobtunk be aprót szent Antalnak is, aki segít megtalálni a dolgokat, ha elvesztünk valamit pl. vagy vigyáz a gyermekeinkre.

Egy kis lelki magunkbanézés után, elindultunk a Főnöknőm, Ana szülőfalujába, ami a szomszédos falu.
Csupa faházak, egymást érik, kis utcák, sikátorok, igazi falusi feelingje volt, amit imádok. Lementünk egy kis pajtához, ahol a lánya meg szerette volna simogatni a nyuszikat. Rengetek nyúl volt, kicsi, nagy, barna, szürke, fekete, édesek és puhák. Árulják is őket, ha valakinek szüksége lenne rá.
Utunk egy kempinghez vezetett, ahol kiültünk egy büfé teraszára kávézni. A látvány elképesztő, zöld és friss, a tehenek nem messze tőlünk legelésztek, csacsikkal egyetemben, a másik irányban pedig egy bakkecske pózolt, mint aki tudja, hogy fotózzuk.

Ana szülei is ugyanolyan imádnivalóak, mint ő. Elvitt hozzájuk, bemutatni, kávézni és sütizni. Egyszerű emberek, és nagyszerűek. Mintha nem is külföldön lennék, mintha nem is választana el 1000 km az otthonomtól. Már csak a család hiányzik. Minden másom megvan, mert szeretnek, tisztelnek és ez nekem elég.

Világjáró Henianyu 1.

Svájc....Mi jut eszünkbe legelőször erről az országról? Nekem a csokoládé, pl. a Toblerone, aztán a svájci óra, a lila tehén... Ki kell ábrándítanom sokakat, azzal még nem találkoztam, de szeretnék.:) Az első normális, nem bóvli órám is svájci volt.
Hát most itt vagyok. Ki gondolta volna. Én sem. Bár már világjáróhenianyu-ra cserélhetném a blognevem, nem ok nélkül. Azt hiszem, meg is teszem.:)

Olaszország, Ausztria és most Svájc. Úgy látszik, mindenhol küldetésem van. Ez az én életem. Pedig nagyon nehéz kettéválasztani az életemet, a másik felem otthon van, a gyermekeimben, a férjemben, a családomban, én pedig itt, egy számomra még ismeretlen országban, egyedül.
Minden újrakezdés iszonyú stresszel jár. Ez így van. Aki nem stresszel ilyenkor, az vagy fakír, vagy csak szerencsés ember. Én nagyon tudok izgulni, rettenetesen. Ismeretlen hely, emberek, munka....ki ne tojna be ettől először. Viszont kíváncsi is voltam, mert végre egy olyan helyre kerülök, ahol nem kell alantas munkát végeznem, hanem azt tehetem, amit még utoljára Olaszországban, egy jó kávé, egy finom sütemény, egy mosoly, egy kis beszélgetés és a vendég elégedetten távozik.
Azt hiszem, a sors, a védőangyalom,- mondjuk ő biztos sokszor fogta a fejét miattam -, vagy Isten keze is benne volt, hogy itt kötöttem ki. Na jó, az enyém is, mert én nyomtam meg az entert, amikor a munkákat kerestem és írogattam az email-eket. Egy szerencsétlen és mégis szerencsés eset után az osztrákokat végleg letudtam, nem az én világom, és ők sem erőltették meg magukat, hogy benne legyek az ő világukban. Nem is sajnálom. Tudni kell nemet mondani. Én azt tettem.
Amikor 4 év ausztriai munka után újra nekiláttam állás után nézni, eléggé összeszorult a gyomrom.
Te jó ég, újrakezdés! Gyűlölöm, pedig megéltem már párszor, az élet több területén is.
Minden napom azzal kezdődött, megnéztem, mennyi választ kaptam az elküldött életrajzaimra....de először, a legfontosabb mindig egy jó kávé!
Mindjárt jobban indul így a nap, nem igaz? (Mondjuk ezt csak a megrögzött kávéfogyasztók tudják, de a nemkávézók se keseredjenek el, egy tea, kakaó vagy bármi más is megteszi kezdetnek.)
Aztán kezdtem letörni, amikor már nem jött annyi válasz, és olyan, ami igazán megfelelt volna.
40 évesen már nem dolgozom akárhol. Elég volt a lenézésekből, a megaláztatásból, vissza akarok kerülni a listám elejére, ahol élvezem is, amit csinálok, szeretem a munkámat, nem pedig csak kényszerből teszem, minden reggel egy óriási kővel a gyomromban, mert annyira utálom.
Tehát vissza oda, hogy vagy ezer email, telefon után, amikor már nem is számítottam rá, ott találtam a beérkező leveleim között....."Kedves Henriett, ha Önnek is megfelel, mi szeretnénk alkalmazni...."
Először csak átfutottam a sorokon, mert már annyiszor olvastam ezzel kezdődő levelet, aztán mindig volt egy de....
Most viszont a "de" igenné változott, és már az első pillanatban tudtam, ez az, ami nekem kell. Svájc. Kávéház és benne Én.